Miért fontos a magyar orvosi nyelv tantárgya?

Bősze Péter

Legelőször is a nyelv miatt – megtanítja az alapvető nyelvi, nyelvszemléleti és nyelvhasználati ismereteket.

A nyelv az orvos egyik legfontosabb munkaeszköze. Esetenként termé­szetesen a szike vagy a gyógyszer az életmentő, nem pedig a beszéd, ám az orvoslásunk egészét tekintve a legtöbbet a beszéddel, a párbeszéddel gyógyítunk (a nyelv is gyógyeszköz, a beszéd pedig gyógymód): a magyar nyelv az összekötő a beteg és az orvos között. Ezért illik, sőt kívánatos tudni, hogy mi fán terem a nyelv, nemcsak meg­szokottan használni. A bélvarrógépet alkalmazó sebész, ha nem ismeri a gépet, óhatatlanul hibákat fog elkövetni – így van ez a nyelvhasználattal is. Szükségesek tehát az alapvető nyelvi (a nyelv felépítése, működése; egyéni, társadalmi és nemzeti jelentősége stb.); a szaknyelvi–köznyelvi vonatkozások stb.) és nyelvhasználati ismeretek; ezek együttesen az általános műveltség részei is. A nyelvnek tehát elsőrendű fontossága van az orvos tevé­kenységében. Nem véletlen, hogy már Hippokratész is úgy vélekedett, hogy: a jó rábeszélőképesség, a jó érvelési készség, a meggyőző és választékos beszéd a jó orvos egyik ismérve. Magyar Imre (2) pedig ezt írta:

 

„Az orvos műveltségének feltétlenül fontos kelléke […] az anyanyelv alapos ismerete.”

 

Nem kevésbé fontos a helyes nyelvszemlélet. Ez nem nélkü­lözheti a múlt ismeretét (miként alakult a nyelvünk, hol a helye a világban, miként formálódott az európai és a magyar orvosi nyelv), valamint annak tudatosulását, hogy az anyanyelv

• meghatároz­za a gondolkodásmódot,

• az önazonosság letéteményese,

• a magyarság egybetartója, nemzetünk létalapja,

• magában foglalja egész múltunkat, kultúránkat;

továbbá, hogy mi a kapcsolat a honi orvosi nyelvünk és a társadalom egészségre nevelése, valamint az orvostudomány között.

A helyes nyelvszemlélet meghatározó a terjedő rossz nyelv­használati szokások elkerülésében, ilyen például a terjengős, zavaros fogalmazás, a szükségtelen (magyarul is pontosan kifejezhető) idegen szavak használata. Aki tisztában van azzal, hogy a felesleges idegen szavak használata leginkább megszokásból, félműveltségből, a nyugat világ majmolásából és rosszul értelmezett európaiasságból ered, valamint hogy az idegen szavak a nyelvünkben a fél évezredes elnyomatásunk nyelvi hagyatékai, az szépen és magyarul fog beszélni, írni, ahogy illik a magyar emberhez.

Szépen és magyarul beszélni, írni, jellem kérdése. (Illyés Gyula)

A helyes magyar nyelvhasználat ápolja is a magyar orvosi nyelvet és az anyanyelvünket, hiszen a nyelvhasználat a nyelv lélegzése. Így segíti a magyar nyelv versenyképességének megtartását. Ez azért jelentős, mert csak a versenykés társadalmak van jövője – a nem versenyképes társadalmak beolvadnak a műveltekbe, nyelvcsere a vége. Versenyképes az a társadalom, amelyiknek nyelve is versenyképes, azaz megfelel a kor szellemének, vele minden kifejezhető.

Művelt szaknyelvek nélkül – ebbe tartozik orvosi nyelvünk is – egyetlen nyelv sem felelhet meg a kor elvárásainak. A versenyképes nyelv léte a nyelvhasználók, mindenekelőtt az értelmiség felelőssége. Ezért mindegyik orvos – miként minden értelmiségi és minden nyelvhasználó elszámolással tartozik önmagának és a társdalomnak is anyanyelvének használatáról.

Az írás a személyiség tükre: mutasd meg a tudományos közlemé­nyedet, megmondom ki vagy! Hatványozottan vonatkozik ez a zárójelentések, orvosi leletek írására. A rosszul fogalmazott szöveg, rossz fényt vet az írójára, a helyesírási tévedések tovább rontják a helyzetet – a beteg bizalma is meginog­hat. Márpedig az orvosi nyelvnek vannak sajátos helyesírási megfontolásai is, melyek nincsenek a helyesírási szabályzat­ban, és az iskolában sem tanítják. A nyelvi dudvák gyomlálása a magyar orvosi nyelvben sem nélkülözhető; ez felelősségünk és eleinktől ránk hagyott kötelességünk.

Feltehetjük a kérdést: ha ennyire fontos az orvosnak a nyelv, felkészítik-e az orvostanhallgatókat a megfelelő nyelvhaszná­latra? Akik a magyar orvosi nyelv tárgyat választják, a válasz az igen. A hallgatók zöme azonban nem kap ilyen képzést; noha e nélkül még a summa cum laude minősítéssel végzett orvos ismeretei is hiányosak.

Másodszor az orvosi műveltség megszerzése miatt jelentős a szerepe.

„Az orvosok­tól az emberek nemcsak szakmai helytállást, hanem mint a sokoldalú műveltség hordozóitól példamutatást is elvártak és elvárnak viselkedésben, életvitelben, az élet számos dolgában való eligazodásban is” – írta Kiss Jenő (1). Az orvosnak való­ban sokoldalúan műveltnek kell lennie ahhoz, hogy megfele­lő döntéseket hozzon, és hivatásához méltó példát mutasson. Az emberi kultúra és műveltség az erkölcsös, emberies orvosi gyakorlatnak is az alapja. Erről Magyar Imre (2) így írt:

„Az orvos munkája […] annyira csak az emberre koncent­rálódik, és döntései olyan halaszthatatlanok és elodázhatat­lanok, hogy az ő számára az ítéletalkotás – amely csak az ember és a világ részletes ismeretén és az ismeretek alapján lehetséges állásfoglaláson alapulhat, tehát azon, amit éppen általános műveltségnek nevezünk – fontosabb követelmény és munkájának inkább alapja, mint bármely más foglalko­zásban.”

Az orvostudományi általános műveltség (vagyis a tantárgy ismeretanyaga) szerves része a művelt orvos fogalmának. Ez nemcsak a nyelvi kérdésekre terjed ki, felöleli a szakirodalmi jártasságot és sok egyebet is:

• Ma már nem munkálkodhat orvos tőle elvárhatóan, ha nem képezi magát folyamatosan. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a tudományos cikkek írásának, megjelentetésének alapelveivel, hiszen a szakemberek csak a tudományos közleményekből képezhetik magukat megfelelően – alkalmi részvétel továbbképző tanfolyamokon messze nem elég. Tájékozottság kell az orvosi folyóiratok fajtáiról, értékeiről és – ami a legfontosabb – megbízhatóságáról: akár végzetes kö­vetkezményei lehetnek a nem megfelelő cikkben javasolt kezelési eljárások alkalmazásának. A tájékozottságba tartozik az előbíráló rendszer és a tudománymérés ismerete, de az is, hogy a tudományos közleményeknek milyen formái vannak, hogyan épülnek fel, és milyen erkölcsi, szakmai és nyelvi követelményeknek kell megfelelniük. Például: ki lehet szerzője a közleménynek, mit jelent a szerzői nevek sorrendje, megbízhatók-e az állítások. Továbbá hogyan és hol kell keresni, amire kíváncsiak vagyunk, vagyis az orvosi irodalmi tárak (Medline, PubMed, Web of Science stb.) ismerete – hogyan születtek és működ­nek ezek, miként tájékozódhatunk bennük. Jó azt is tudni, hogyan kell írni tudományos közleményt; fontos ez annak is, aki csak olvassa azokat.

• Hozzátartozik az orvos műveltségéhez az otthonosság az orvosi társaságok rendszerében, a tudományos rendezvé­nyek, előadások világában – a részvétel a tudományos rendezvé­nyeken a szakmai továbbképzés lényeges területe. Hasznos ismeret, hogy milyen szintű (nemzeti, európai, nemzetközi stb.) társaságok léteznek, mi a különbség a szövetség és a társaság között, hogyan lehet a tudományos társaságokba belépni, mi­ként tevékenykednek az orvosi társaságok, hogyan szervezik tudományos rendezvényeiket, a rendezvények hogyan zajla­nak; valamint azt is, hogy hogyan kell tudományos előadást tartani, arra felkészülni, és annak milyen erkölcsi és szakmai elvárásai vannak. Hasznos ez azoknak is, akik csupán hallgat­ják az előadásokat; tisztában lenni a hallgatók viselkedési szabályaival.

• Fontos a múlt, a magyar orvosi nyelv és irodalom, a magyar nyelvű orvosképzés megteremtőinek a megismerése; mit tanulhatunk elődeinktől, és hogyan hasznosíthatjuk azokat. Én szégyenkezem, mikor az államvizsgán feltett kérdésemre: „ki volt Bugát Pál vagy Markusovszky Lajos?” – a jelölt értetlenül néz. Műveletlenség nem tudni, hogy Bugát teremtette meg az orvosképzés magyar nyelvét, az egyetemes magyar orvosi nyelvet – Kazinczyhoz hasonlítható nyelvújító volt –, ő alapította az első magyar orvosi folyóiratot (Orvosi Tár) és a Természettudományi Társaságot, amely ma Tudományos Ismeretterjesztő Társulat néven műkö­dik – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Vagy, hogy Markusovszky az Orvosi Hetilap létrehozásával a magyar orvosi irodalmat alapozta meg, és hogy az Orvosi Hetilap a világon ma is megjelenő hatodik legrégebbi folyóirata, magyar örökség. Nem ismerni Apáczai Csere János Enciklopédiáját, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisát, vagy a XVI. században írt, csodálatos népi orvosi szókincsű, első magyar orvosi könyvet (Váradi Lencsés György: Az egész testről való orvosság, Ars Medica) ugyancsak hiányos a műveltségre vall. Természete­sen hosszan sorolhatnám még a sort. Nem kevésbé fontos az európai orvosi nyelv születésének, alakulásának az ismerete. Nélküle nem érthető orvosi nyelvünk görög-latin alapja, a nemzeti orvosi nyelvek alakulása, az orvosi iskolák egyete­mek keletkezése stb.

A magyar orvosi nyelv tantárgya mindezekkel foglalkozik, de másokkal is, például az írás történetével, a Magyar Tudományos Akadémia létrejöttével, a nyelv ápolásával, a tudományos fokozatok rendszerével, az ISBN, ISSN számmal stb.

Harmadszor, mert megtanítja, hogy a magyar nyelvű magyar orvosi nyelv rendkívül fontos, mivel:

• A magyar orvostudomány megmaradásának a letéteményese. A magyar orvostudomány nyelve magyar. A tudomány és nyelve egymást feltételezi, egyik sem létezhet a másik nélkül, ezért a magyar orvostudomány is csak a magyar orvosi nyelven művelhető; idegen nyelven sohasem lesz magyar orvostudomány.

• Az egészségügyben dolgozók között az egyértelmű és félreérthetetlen párbeszéd alapja. Az orvos és orvos, az orvos és nővér, a nővér és nővér stb. közötti közölködés csak szabatos magyar orvosi nyelv használatával lehetséges. Idegen szavak, kifejezések használatával óhatatlanul félreértések, félremagyarázások keletkeznek, s azok komoly, alkalomadtán visszafordíthatatlan következményeivel.    

• Társadalmi elvárás a magyar orvosi nyelv használata a magyar közösség megfelelő egészségügyi felvilágosításához, műveltségéhez. Ha az orvoslás tudományát nem tudjuk a közösség számára érthetővé tenni, a társadalom nem lesz művelt, az orvosi nyelv pedig szűk szakmai réteg tudományává és tolvajnyelvévé válik.

• Jogilag előírt kötelezettség, hogy orvosi kezelést – bármiféle is az – csak a betegek megfelelő tájékoztatásával és írásos beleegyezésével végezhetünk: a Beleegyező nyilatkozatot mindenféle orvosi beavatkozás előtt a beteg köteles aláírni. Az orvosoknak pedig a szabályzatban megkövetelt feladata a betegnek elmondania, hogy milyen bajban szenved, mire alapozza a kórismét, milyen kezelési lehetőségek vannak, melyiknek mi az előnye, hátránya, majd együtt eldöntik, hogy melyik gyógyítási módot alkalmazzák.

Rendeletben foglalt a zárójelentés és minden más hivatalos orvosi értesítés magyar nyelvű, nem szakembernek is érthető megírása. Magától értetődően ez is csak a mindent kifejezni képes magyar orvosi nyelvvel valósítható meg, a beteg és az orvos által egyaránt használható orvosi szaknyelven.          

• A magyar nyelv megőrzése miatt. A magyar orvosi nyelv elemi része az anyanyelvnek, és – mint minden szaknyelv – táplálja a köznyelvet. Művelt szak- és tudománynyelvek nélkül nem létezhet művelt nemzeti nyelv sem, és a nyelv előbb-utóbb elveszítheti versenyképességét.

• Nélkülözhetetlen a magyar orvostársadalom továbbképzéséhez. Az orvosok folyamatos továbbképzése elengedhetetlen: a gyorsan fejlődő orvostudományban a megszerzett tudás hamar elavul. Orvostársadalmi szinten a továbbképzés csak magyar nyelvű előadásokkal, tájékoztatókkal, közleményekkel lehetséges; az angolt nem érti meg mindenki.

• A Kárpát-medencei magyar orvosok összetartásának záloga. Miként a magyarságot a Kárpát-medencében az anyanyelv tartja össze, a határon túli és inneni magyar orvosokat is a magyar orvosi nyelv fogja egybe. A magyar szakkifejezések megismerése a külhoni magyaroknál hatványozottan fontos, mert sokuk az orvostudományt nem anyanyelvén tanulta.

A tantárgy anyagaiból, megtudhatjuk, hogy a mai magyar orvostudományi nyelv középkori gyökerű angolosodó keveréknyelv: egy holt (a keverék görög-latin), egy támadó (angol) és egy védekező (magyar) nyelv hármasa. Még alkalmas feladat ellátására, de már elindult a köztes, már nem nemzeti, de még nem nemzetközi nyelvvé válás felé, melynek végzetes következményei (beolvadás, nyelvcsere) lehetnek. Magyar nyelvű orvosi nyelv nincs, mivel számos nevezetnek nincs magyar neve. Ismét Kazinczy és Bugát korához jutottunk; de a támadó nyelv ma az angol, nem pedig a német. A magyar nevezetek megteremtése korunk halaszthatatlan feladata.

Képet kaphatunk arról is, hogy a magyar orvosi nyelvben háromféle változás figyelhető meg: az angol szavak mértéktelen terjedése, a görög-latin szakkifejezések angolosodása és a görög-latin nevezetek angolra cserélése. Vagyis a hagyományos görög-latin orvosi nyelvhasználat is angolosodik, a magyar pedig még inkább háttérbe szorul. Csak rajtunk múlik, hogy megállítjuk-e az angolosodás folyamatát, és a középkori görög-latint magyarra cserélve újrateremtjük a magyar nyelvű magyar orvosi nyelvet.

A magyar orvosi nyelv tantárgy nem utolsó sorban rávilágít arra, hogy a nemzeti tudománynyelv elangolosodása a nemzeti tudománynyelv elvesztéséhez vezetne, és képtelenné válna teljes nemzeti szerepkörének ellátására. Ennek következtében:  

Megváltoztatná az egyén gondolkodásmódját, következményes önazonosság-, személyiségváltozással.
Angolosítaná a szabatos magyar mondat- és szövegszerkesztést – ennek már részben elszenvedői, szemtanúi vagyunk.
Angolosítaná a köznyelvet, szegényítve annak nemzeti szókincsét.
Fokozatosan elégtelenné válna az ismeretterjesztés, a tudományos eredmények, az újdonságok megismertetése a közösséggel, és kettéválna a társadalom az angolul értő művelt kisebbségre és az angolul nem beszélő, ismeretekből kirekesztett többségre.
Hiányos lenne a közösség műveltsége, a társadalom elvesztené versenyképességét, és a nemzeti közösség előbb-utóbb beolvadna más nemzeti közösségbe, felvéve annak nyelvét (nyelvcsere a vége).


Összegezve: a címben feltett kérdésre, hogy „miért fontos a magyar orvosi nyelv tantárgy?”, tehát egyszerű a válasz: hiányos annak az orvosnak a műveltsége, aki a tantárgyban oktatott ismereteknek nincs birtokában. A nem megfelelően művelt orvos pedig nem láthatja el tökéletesen gyógyító feladatát, és nem tehet eleget a társadalmi és anyanyelve iránti kötelezettségének.  

IRODALOM

1. Kiss Jenő (2012): A magyar nyelv és nyelvközösség (Szent György Könyvek). Akadémiai Kiadó, Budapest.

2. Magyar Imre (1994): A kérdés. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.