A MAGYAR ORVOSI NYELV CÍMŰ EGYETEMI TANTÁRGY VIZSGATÉTELEI

13. A magyar orvosi nyelv a XVIII-XIX. században; Weszprémi István, Rácz Sámuel, Bugát Pál és Markusovszky Lajos

„Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem”.   Bessenyei György

 

█ A FELVILÁGOSODÁS KORA

 

Történelmi háttér. A történelemben több olyan korszakot ismerünk, amikor a nemzeti nyelv használatának ügye új korszakot nyitó szellemi-bölcseleti irányzat hatására az érdeklődés homlokterébe került, sőt nem egyszer a politikai küzdelmek egyik jelképévé, célkitűzésévé vált. A legfontosabb a reformáció-humanizmus kora, ezután a felvilágosodás, majd – Magyarországon – a reformkor.

A felvilágosodás eszmeáramlatát, világnézeti mozgalom a XVIII. századi Európában. Lényege: az értelem előtérbe állítása a babonák, a földöntúliság és a zsarnoksággal szembe. Jelszava: Merj gondolkodni! (Sapere aude – Horatius felszólítása). Vallja, hogy a világ megismerhető, a természetben vannak elrejtve a társadalom és gondolkodás törvényei, a tudás forrása a megfigyelés és a tapasztalat, az emberi jellem nevelés kérdése és, hogy a munka mindenki számára erkölcsi követelmény. Minden felvilágosodott gondolkodó egyetért abban, hogy, a feudalizmus az emberek közötti egyenlőtlenség rendszere, ezért mindegyikük szükségesnek tartotta a megváltoztatását. A felvilágosodás századában központi helyre került a tudás, a művelődés, a szakmai ismeretek megszerzésének ügye, természetesen kinek-kinek az anyanyelvén téve lehetővé a tájékozottságot.

A XVIII. század a művelődés, a gondolkodás, a tudományok új korszakát, „megvilágosodását” hozta el Magyarországon is. A felvilágosodottnak nevezett uralkodók (Mária Terézia és II. József) arra törekedtek – valljuk be nem minden birodalmi érdek nélkül –, hogy a lakosság minden rétege a munkájához szükséges ismeretek birtokába jusson, valamint a közegészségügy rendezése és a nép egészségnevelésének eredményeként biztosítva legyen a kellő létszámú és jó munkabírású népesség. Mindennek végrehajtásához egyik elengedhetetlen eszköz volt a könyv, mégpedig a kinek-kinek anyanyelvén hozzáférhető könyv. Megfogalmazódott az a következtetés, hogy a tudomány a társadalom egészét hivatott szolgálni. Az orvoslás, az egészségügy volt az a terület, ahol az egyéni érdekeikért, jólétükért küzdők szándékai találkoztak a „felülről elindított” reformokkal. 

 

Tanulni vágyó ifjaink hazai egyetem hiányában külhoni egyetemeket kerestek fel, külföldi tanulmányútjaikon szembesültek a hazai tudomány, műveltség nem megfelelő színvonalával. Azt a következtetést is hamarosan levonták és megfogalmazták, hogy az elmaradottság egyik legfőbb oka a tanulás és a tudományok nem anyanyelven való művelése.

 

A magyar orvos-egészségügyi irodalom a felvilágosodás korában. A XVIII. század a magyar szakkifejezések térnyerésének százada.

 

A gondolat – a magyar nyelv használata a tudományos életben, magyar nyelvű tudományos munkák megírása, kinyomtatása – nem volt idegen orvosaink számára sem. Mindez elindított egy folyamatot, amely egyben számos kérdést is felvetett, mindenekelőtt a magyar szakmai nyelv hiányát. Természettudósaink, orvosaink hősies munkát végeztek, amikor a külföldön, idegen nyelven közreadott könyveket lefordították magyarra, hiszen nem volt elegendő az illető idegen nyelv ismerete, a magyar nyelvű szakkifejezéseket is meg kellett alkotniuk.

Az orvosi és egészségügyi témájú könyvek elsődleges feladata a gyógyításban részt vevők korszerű ismeretekkel való ellátása volt, hiszen tanulnia kellett az orvosnak, a kirurgusnak, a bábának, a gyógyszerésznek egyaránt. Emellett oktatni kellett a lakosságot is az egészség megőrzésére, a járványok terjedése elleni védekezés – akkori ismeretek szerinti – módjaira, a kisebb betegségek egyszerű, ártalmatlan szerekkel való orvoslására, ezáltal is gátat vetni a vészesen elterjedt kuruzslásnak. A lakosság egészségnevelésében különböző műveltségűek vettek részt, ezért volt fontos a falusi értelmiség – tanítók, papok – felvilágosítása, oktatása, hiszen a mindennapok gondjait elsősorban velük osztották meg a lakosok. Rendkívüli felelősség hárult az orvosokra, a seborvosokra, a bábákra egyaránt, de az orvosokra ez a kijelentés hatványozottan igaz, hiszen az ő feladatkörük volt a gyógyításba bármilyen módon bekapcsolódók oktatása, ellenőrzése, tanácsokkal való ellátása. Ennek megfelelően csoportosítható a megjelent szakirodalom, hiszen az orvosnak és valamennyi gyógyítónak egyaránt jól használható segédeszközre, kézikönyvre volt szüksége. A népszerű egészségnevelésben eddig legnépszerűbb, legtöbbet forgatott kalendáriumok mellett – azt kissé háttérbe szorítva – egyre hangsúlyosabb feladatot kapott az oktató-nevelő irodalom legkülönbözőbb válfaja. A kalendáriumok egészségnevelő, a kisebb betegségek ház körül található szerekkel való orvoslásának módjaiban tanácsokat adó fejezetét (az ún. Toldalékot) ugyanis ebben az időben egyre szigorúbban ellenőrizték, a mindinkább elharapódzott – inkább károsnak mondható –, erősen a csillagjóslás befolyása alatt álló, számos kuruzsló módszert népszerűsítő közlése miatt.

 

A XVIII. század második felében az orvos-egészségügyi szakirodalom fontos jellemzője a magyar nyelv térnyerése, összefüggésben a magyar szakkifejezések létrehozására irányuló igyekezettel. Elterjedt gyakorlat volt, hogy a latin vagy német szakkifejezések magyar megfelelőjét vagy a folyó szövegben, zárójelben közölték, vagy a kötet végén, szótárszerű kigyűjtésben. A felvilágosodás korában a szaknyelv magyar elnevezéseinek megalkotása során sokszor emelték be a köznyelv szavait, a népies elnevezéseket, de természetesen orvosaink saját maguk is kitaláltak, megalkottak kifejezéseket. A másik figyelmet érdemlő jellegzetesség, hogy kezdetben javarészt neves külhoni szerzők művei, külföldön népszerű könyvek hazai átiratai láttak napvilágot. Az orvos fordítók többnyire saját gyógyító tapasztalataik, kutatásaik eredményeit is beleszőtték a mondandóba, mint megfogalmazták „hazánk állapottyához” igazították az idegen nyelven olvasottakat, illetve „megjobbítva” adták közre azt. Az önálló kutatásokra támaszkodó, eredendően magyar nyelvű kézikönyvek, tankönyvek csak a század utolsó évtizedeiben jelentek meg a hazai tudományos élet nagy örömére. Kiemelkedően fontos volt az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és annak természettudós, orvos tagjainak munkássága is, hiszen az orvoslás megannyi részterületének magyar nyelvű könyveit, a szakmai nyelv létrehozására irányuló, eredményes fáradozást köszönheti nekik a magyar orvos- és kultúrtörténet. A felvilágosodás nyelvi tevékenysége kétséget kizáróan a nyelvújításban csúcsosodott ki. 

 

A XVIII. században a szüléseket szinte kizárólagosan a bábák vezették le, ha komoly baj mutatkozott, csupán akkor kérték a tanultabb kirurgus vagy az orvos segítségét. Az anyák rendkívül magas szülési halálozásának, illetve a csecsemők korai elhalálozásnak oka leggyakrabban a hiányos szakmai ismeretekkel, babonás, kuruzsló módszerek alkalmazásával segédkező bábák rovására volt írható. Érhető tehát az igyekezet, hogy a szülő anyákat és az újszülötteket szakmailag képzett bábákra bízzák. Ennek érdekében – az oktatás intézményes keretek közötti megszervezésének kiegészítéseként – nagyszámban jelentek meg bábakönyvek, bár fontos megemlíteni, hogy jó ideig még komoly gondot okozott a bábaképzésben az írástudatlan bábák tanítása, ezért nagy figyelmet fordítottak a könyvek szemléletes ábrákkal való kiegészítésére.

 

Weszprémi István (1723–1799). Az első magyar nyelvű bábakönyv kiadása Weszprémi István nevéhez fűződik, 1766-ban jelent meg Debrecenben Bába mesterségre tanító könyv címmel, amely Johann Nepomuk Crantz művének a fordítása. Weszprémit a császárnő nagyhírű udvari orvosa, Gerard van Swieten buzdította a munka elkészítésére, a szerző beleegyezését is megszerezve a magyar nyelvű közreadáshoz. Az eredetileg illusztráció nélküli művet Lorenz Heister és Hendrik Deventer könyveinek ábráival egészítették ki. A bábakönyv szükségességét és sikerét bizonyítja, hogy hamarosan ismert és használt lett a bábák körében.

 

A külföldi orvosok az 1700-as években már komoly tapasztalatokat szereztek a gyermekorvoslás területén, különösképpen a gyermekkori fertőző betegségek kórismézésében és gyógyításában, ezért a század utolsó harmadában már több gyermekgyógyászati könyv jelent meg, amelyek részben az egészséges csecsemő és gyermek táplálásával, gondozásával, valamint a gyermekkori betegségekkel foglalkoztak. Magyarországon is előrelépés történt, az eddig meglehetősen elhanyagolt gyermekápolási, gyermekgyógyászati irodalom több magyar nyelvű kiadvánnyal gazdagodott, hozzáfűzhetjük, hogy nem mindegyik volt „szolgai” fordítás. Az első igazi honi gyöngyszem Weszprémi István hírnevét gyarapítva A’ kisded gyermekek nevelésekről való rövid oktatás (Kolozsvár, 1766) címmel jelent meg. Nem kizárólag orvos-egészségügyi mű, hiszen általános neveléselméleti tanácsokat is tartalmaz Locke és Rousseau hatása nyomán. Kiemeli az egészséges életmódra nevelést és a megelőzés jelentőségét már gyermekkorban, utóbbi vonatkozásban a himlőoltás fontosságára hívja fel a figyelmet.

 

A XVIII. század második felében az anyanyelvű orvosi felvilágosító irodalom jelentős hányada a dietétika, vagyis az egészséges életmódot, az egészség megtartását biztosító életvitel szabályait közérthető nyelvezettel megfogalmazó kiadvány.

 

Az életmóddal foglalkozó, hazánkban megjelent könyvek egy része szintén nem eredeti magyar munka. A francia Simon André Tissot nevezetes írását fordította magyarra Marikovszky Márton (A’ néphez való tudósítás, Miképpen kellyen a’ maga egészségére vigyázni. Nagy-Károly, 1777), a szerző és a fordító szándéka szerint a falun lakó, orvosi segítséget nélkülöző, szegény embereknek szólt. Tisztában voltak avval, hogy az egyszerű „tselédes gazda” el sem tudja olvasni, de bíztak abban, hogy segítségükre lesz a pap, a tanító vagy az emberséges uraság. Christian Wilhelm Hufeland Makrobiotikája Kováts Mihály fordításában jelent meg (Az emberi élet meg-hosszabbításának mestersége. Pest, 1798). Kováts azonban igen jelentősen változtatott, bővített az eredeti művön, házi- és úti patika fejezettel, illetve az elsősegély alkalmazásának módjait megismertető résszel. A XVIII. századi egészségtani irodalom csúcsa kétségtelenül Kibédi Mátyus István (17251802) nevéhez fűződik. A kétkötetes Diaetetica (Kolozsvár, 1762), valamint a hatkötetes Ó- és Új Diaetetica (Pozsony, 1787) a műfaj e századi klasszikusává avatták a szerzőt. A terjedelem, de még inkább a tudományos igényű megfogalmazás miatt elsődlegesen a szakembereknek szólt Mátyus műve. A kiadvány kultúrtörténeti értékét növelik a természethistóriai leírások, a helyismereti, néprajzi kitérők, a szépírói stílusjegyekkel megfogalmazott fejezetek, nyelvezetének erdélyi szóhasználatú, hangulatú fordulatai.

 

Weszprémi István a klasszikus dietétika szempontjai szerint („a levegő-ég”-re vonatkozó megállapítások, az evés-ivás, a pihenés-testmozgás helyes arányai, a test tisztulásai és a lélek indulatai) építette fel egészségtani könyvét, minden területen a mértékletességre helyezve a hangsúlyt (Az egészségnek megtartására és a’ hoszszú életnek megnyerésére tartozó szükséges Régulák. Kolozsvár, 1760 és Pozsony, 1799).

 

Weszprémi első jelentős művét egyébként Londonban adták ki. Címe: Tentamen de inoculanda peste; ebben a himlőoltás említett módszere alapján kidolgozott pestis-védőoltás lehetőségét írta le.

 

1756-ban szerezte meg orvosdoktori oklevelét Utrechtben. Értekezésében zürichi és londoni kórbonctani tapasztalatait dolgozta fel. Erre Giovanni Baptista Morgagni (1682-1771)[i] és Albrecht von Haller (1708-1777) is hivatkoztak és részletesen elemezték Weszprémi István megfigyeléseit.

 

Orvosi tárgyú munkái mellett számos bölcseleti is napvilágot látott, történelmi, nyelvészeti, sok éremtörténeti és a mindezek csúcsát jelentő, életművét megkoronázó, négy kötetes orvosi életrajz-gyűjteménye, a Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae biographia (Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza, Lipsiae – Vienna, 1774-1787.), amely latin nyelve ellenére szellemiségében a magyar nemzeti tudomány és kultúra előtti főhajtás, az ország addig megszerzett eszmei értékeinek kincsestára. Weszprémi történetírói törekvéseit leglátványosabban ez életrajzi összeállítása tükrözi legjobban, ugyanis az orvosi életrajzok ismertetése kapcsán a magyar művelődéstörténet több évszázados emlékeit is feldolgozta. Kitért történelemre, régészetre, az éremtanra, és még sok egyébre, a kötetek olvasóját magával ragadja az összegyűjtött hatalmas anyaggal, a lelkes „meséléssel”. Több helyen bukkanunk nyelvészettel kapcsolatos adatokra, a magyar nyelvre vonatkozó személyes megjegyzéseire, amelyeknek látszólag semmi közük a mondanivaló előadásához. Szívesen idézett általa szépnek tartott részleteket magyar nyelven, annak ellenére, hogy a négykötetes mű nyelve latin.

 

Írt a magyar szent koronáról, a magyar királyok pénzeiről, stb. A kortárs nyelvészek figyelmét azonban Sylvester János grammatikájának ismertetésével vonta magára: három alkalommal jelentette meg a Grammatica-ról szóló rövid írását, amelyet a kézirat tanulmányozása, személyes átvizsgálás alapján készített.

 

Összegezve: A felvilágosodás kori Magyarország tudományos életének, művelődésének egyik legjelesebb egyénisége minden kétséget kizáróan Weszprémi István orvosdoktor volt. Sokirányú érdeklődését a kor tudós főihez hasonlóan kamatoztatta a magyar művelődés szolgálatában, a hazai tudományok fejlesztéséért. Az orvostudomány területén végzett gyakorlati, kutatói és szakírói tevékenysége mellett maradandó értékeket alkotott a magyar történelem, a magyar művelődéstörténet emlékeinek feltárása és megírása területén, ugyanígy nem feledkezhetünk el a magyar nyelv fejlesztése, az orvoslás szaknyelvének magyarrá tétele érdekében végzett munkásságáról sem.

 

Fontosabb munkái:

-        Tentamen de inoculanda peste,

-        Orvosdoktori értekezése az anatómia tudományáról,

-        Bába mesterségre tanító könyv,

-        A’ kisded gyermekek nevelésekről való rövid oktatás,

-        Az egészségnek megtartására és a’ hoszszú életnek megnyerésére tartozó szükséges Régulák,

-        Succincta medicorum Hungariae et Transylvaniae bibliographia.

 

 

Rácz Sámuel (1744–1807). A magyar orvosi nyelv, illetve szakirodalom egyik tudatos megformálója. Munkássága kiterjedt az anatómia, az élettan, a kémia, a szülészet, a sebészet területére, s írt a füredi gyógyvíz hasznáról is. Felismerte többek között, hogy a sebészeti tevékenységet folytató „borbélyok” oktatását ki kell szélesíteni. fordításában jelent meg Joseph Plenck szintén borbély-sebészeknek szánt munkája (A borbélyságnak eleji. Buda és Pest). Utóbbi két kiadványt már egyértelműen a sebészképzés korszerű vizsgakövetelményeinek teljesítéséhez igazodva állították össze. Az 1794-es esztendő nagy jelentőségű a magyar orvosi irodalom történetében, ugyanis ekkor jelent meg Rácz Sámuel A borbélyi tanításoknak első és második darabja című tankönyve. Az egész magyar tudományos élet lelkesen üdvözölte a magyar nyelvű, de nem idegen nyelvből fordított kötet megjelenését, nemcsak az orvos pályatársak, de írók, költők is egyaránt ünnepelték a szerzőt. A könyv beköszöntő verseit többek között Ányos Pál, Földi János, Kármán József és Csokonai Vitéz Mihály írták. Rácz saját maga is tisztában volt a könyv jelentőségével, ezt a szerzői előszóban nem kérkedve, de jóleső büszkeséggel meg is fogalmazta.                    

 

Részlet Csokonai beköszöntő verséből: 

              

               Harmadik írás, 1793-dik esztendőben

A könyv - szerzőhöz,

URAM!

                             

Örvendez ó Magyar Haza, hogy a mostani

Eskuláp Fiait hallja Magyar hangon szólani:

               Hogy Görög-módi ruháit Hippokrates letette,

               S Magyar köntösre váltotta, s már azt is megszerette. 

              

               Galénus már Pestet lakja; szólván Magyar nyelven a,

               Hangzik a Dunának mind két partjain Avitzenna.

               S amikor a Magyarok eképp örömöket kiöntik:

               Akkor az ÚR érdemeit szólják, s Nevét köszöntik. […]

 

Rácz Sámuel volt az első, aki magyar nyelven oktatott.

 

Főbb munkái:

-        Az emberi élet általános ismeretét tanító könyv (Buda, 1772);

-        Orvosi oktatás (Buda, 1776);

-        Orvosi praxis (Buda, 1801);

-        A borbélyi tanításoknak első és második darabja (Buda 1793, 1795).

 

A NYELVÚJÍTÁS

 

A nyelvújítás (nyelvünk ún. újmagyar korszakának) kezdetét Bessenyei György: Ágis tragédiájának megjelenésétől (1772) számítják; ez a felvilágosodás magyarországi megindulásának jelképes határvonala.

 

Az újmagyar korszak kezdetén hazánkban a hivatalos nyelv a latin volt, de a németet is használták. A kor Európáját hatalmas ipari és szellemi fellendülés jellemzi. A nyelvművelés, nyelvújítás elindítója az a felismerés volt, miszerint a szellemi élet csak akkor lendülhet fel hazánkban, ha művelése mindenki számára érthető anyanyelvű és, hogy a magyar nyelv erre nem elég árnyalt. Megfogalmazódott, hogy a magyar nyelv mindenki közös ügye. A nyelvművelés a magyar tudomány tudatos művelésével együtt haladt; példázva a nyelv és a tudomány összetartozását. A nyelvújítás a nyelvészek, írók, költők és a tudósok, a tudományok szakíróinak közös erőfeszítéseként valósult meg. Történész mércével 1830-ig, valójában mintegy 100 évig, a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott és kiterjedt az egész nyelvközösségre és a nyelv egész rendszerére. Ez a korszak az európai felzárkózás és egyúttal a nemzeti ébredés, a nemzeti öntudat és önazonosság megfogalmazásának ideje volt.

 

               Néhány fontosabb lépés:   

Bessenyei György 1779-ben megalapította a Hazafiúi Magyar Társaságot; célkitűzése: „a tudomány az ország minden rendű lakójára kiterjedjen”. Bessenyei: Magyarság című művében így fogalmaz: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. 

 

(Elgondolkoztató az idegenek kézlegyintése, a magyar nyelvművelés lekicsinylése: Herder jóslata szerint a magyar nyelv és vele a magyarság 100 év múlva eltűnik.) 

 

1784 – német a hivatalos nyelv (II. József rendelete, amelyet 1790-ben visszavont). Az erőszakos németesítés a nemességben, főurakban visszatetszést keltett, ellenállásként minden tevékenységük a magyar nyelv művelésére összpontosult. A nyelv az ellenállás eszköze lett; a nyelvújítás fellángolt.    

 

1788 – a Magyar Museum (Kazinczy-Batsányi-Baróti Szabó szerkesztők) című folyóirat alapítása; fontos szerepe volt a nyelvújításban.

 

1792 – a magyar nyelvet kötelező tárgyként bevezették a közép- és felső iskolákban.  

 

1817 – A ’Tudományos Gyűjtemény’ már országos hatáskörű.

 

               1825 – A Magyar Tudós Társaság (Magyar Tudományos Akadémia) megalapítása.

 

A nyelvújítás legnagyobb eredményei:

        hatalmas új szókészlet jött létre,

        megteremtődött az egységes irodalmi nyelv, a nyelvi norma,

        kiszorította a hűbérűség szellemét jelző latin nyelvűséget.

 

█ A REFORMKOR

 

A magyar történetírás és köztudat a felvilágosodás korában megkezdett felvirágoztatás, nemzetté válás és polgárosodás megvalósulásának időszakát, az 1825-től 1848 márciusáig terjedő éveket nevezi reformkornak. A polgárság gyenge volt, ezért a nemesi értelmiség (Széchényi, Wesselényi, Kossuth stb.) vitte végbe az átalakulásokat, ádáz harcot folytattak a rendi országgyűléseken (1832–36, 1839–40, 1843–44, 1847–48) a hűbéri jogaihoz váltig ragaszkodó nemességgel és császári hatalommal. Az utóbbi fegyverkezés és a magyar katonaság megszerzése érdekében kényszerült engedményekre. A legtöbb eredményt a nyelvkér­désben érték el: a magyar vált az iskolákban és a közéletben is a hivatalos nyelvvé; ez azonban ellenállást váltott ki a nemzetiségekben.

 

 

Bugát Pál. A reformkor legnagyobb nyelvújítója, elsősorban a tudományok, különösen a természettudományok és az orvostudomány nyelvének magyarosítására törekedett, igyekezett a magyar nyelv használhatóságát az orvosi irodalomban is bebizonyítani. A nyelvészkedés, nyelvújítás és a szakírói tevékenység egymást kiegészítve és ösztönözve alakította életművét. Bugát egyetemi oktatóként – elméleti orvostant, élettant, kór- és gyógytant, majd gyógyszertant tanított, mindvégig magyarul – döbbent rá a magyar nyelvű orvosi irodalom és ehhez kapcsolódóan az anyanyelvű szakkifejezések hiányosságaira. Több külhoni szerző művét lefordította magyarra, majd saját munkáit is kiadta. 1828-ban, Pesten nyomtatták ki Adolf Friedrich Hempel anatómiájának fordítását Az egészséges emberi test boncztudományának alapvonatja címmel. A bevezetőben Bugát indokai között nemcsak azt nevezi meg, hogy „…az orvosi tudomány honni nyelvünkön csaknem egészen parlagon fekszik…”, de azt is, hogy a könyvet egyetemi tankönyvként írták elő. A könyvet Vörösmarty méltatta a Tudományos Gyűjteményben, és elismeréssel szólt a magyarítási törekvésről:

 

„Ami a fordítást illeti, meg kell vallanunk, hogy az mind sok fáradtságot, mind még inkább merész elmét kívánt, mely, midőn a mindennapi beszéd az ily tudományos előadásra elégtelen, ne féljen a nyelvnek rejtett kincseihez nyúlni, s a fogyatkozásokat azokból pótolja. E nélkül ki képes magyar Boncztudományt (Anatomia) írni, ha csak rövid műszavak helyett, hosszú bizonytalan és gyakran tévesztő körülírásokkal nem akarja a tanuló vagy olvasó elméjét fárasztani? A jeles fordító mindezen fölül emelkedett. Semmi nem vala könnyebb – amit talán némelyek óhajtanának is –, mint azt mondani, hogy a számtalan műszó (teminus technicus) fordíthatatlansága miatt kénytelen csak leírásaikat adni magyarul; de meglepetve látjuk szorgalma s bátorsága után az egész Boncztudomány roppant alkotmányát magyar nevekből, s műszavakból előállani. Ha valakit itt az a csodálatos viszketeg bántana, hogy a merőt gáncsolja, s bosszankodással ütközzék meg minden szavaiban, melyeket nem hallott; szeretnék attól igen sokat, de különösen e kettőt megérteni: mit akarna inkább? azt-e, hogy nyelvünk, amire szüksége van, magából, s elemeiből pótolja, vagy azt, hogy mint némely Európaiak, gyülevész és zavar legyen a legtarkább szavakból? hozzáértvén azon különbséget is, hogy midőn az Európai atyafiságos nyelvek a fölvett szóra nemzeti színt s bélyeget adhatnak; nyelvünk, mint napkeleti, s keresztény Európával rokontalan, az idegen szavakat, mint a tűz a vizet, meg nem szenvedheti. S ha valaha nyelvünknek így meg kellene zavarodnia, nem volna nálánál ügyetlenebb a föld kerekségén. Ez a gondolat visszadöbbentheti a gáncsolódót; […]”           

 

Első önálló művét 1830-ban adta ki Éptan címmel, tankönyvnek szánva, csakúgy, mint az ugyanebben az évben megjelent Közönséges kórtudományt. Ő indította meg (Schedle) Toldy Ferenccel együtt 1931-ben az első magyar nyelvű orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárt, amely a szabadságharc leverése után 1948-ban megszűnt. 1941-ben pedig megalapította a Természettudományi Társulatot, melynek elnökeként lankadatlanul szorgalmazta a természettudományok magyarítását. A magyar nyelvű egyetemi oktatás úttörője; erre tanártársait is buzdította, akik követték is.

 

Ám Bugát mindenekelőtt nyelvújító volt: közel két évtizedes nyelvészeti munkáját a Természettudományi Szóhalmazban gyűjtötte össze, amely 40 000 szót tartalmaz, ábécérendbe szedve. Életének kutatói szerint a szóhalmaz megjelenésének idején volt tekintélyének zenitjén, „érdemeinek teljes elismerését akkor hallhatta társaitól”. Erőszakos szócsinálmányai miatt hírhedtté is vált, ennek ellenére a mindennapjainkban mondott szavak sokasága nevéhez fűződik.

 

Toldy Ferenc 1865. július 11-én az Akadémián gyászbeszédet mondott Bugát Pál ravatalánál. Gyászbeszédének utolsó szavai ezek voltak: „Helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy, mű­sza­ba­to­san Bugát Pál tanította a nemzetet”.

 

Bugát legfontosabb munkái, tevékenysége

-        Orvosi Tár (első magyar orvosi folyóirat) létrehozása,

-        Természettudományi Társulat megalapítása (ez a mai TIT [Tudományos Ismeretterjesztő Társulat] elődje),

-        Számos orvosi könyv fordítása (Az egészséges emberi test boncztudományának alapvonatja,

Sebészség, Kisded sebészi eszköztár, A’ nevezetesebb sebészi műtételek)

-        Orvosi könyvek (Éptan, Közönséges kórtudomány)

-        Magyarul kezdett az egyetemen oktatni,

-        Természettudományi szóhalmaz

 

█ A NYELVÚJÍTÁS UTÁNI NYELVMŰVELÉS

 

        1872 – a Magyar Nyelvőr megalapítása (MTA, Szarvas Gábor). A folyóirat elérte, hogy a magyar nyelv megtisztult a helytelenül képzett és az idegen, elsősorban német szavaktól. Két évtizedes küzdelem, amely visszatérítette a nyelv fejlődését a maga természetes medrébe.

        A nyelvújítás után a szavak tömeges képzése folytatódott, de nyelvtanilag kifogástalan eszközökkel.

        Sikeres volt az idegenszerűség elleni küzdelem is.

        A köztudatba bekerült a nyelvhelyesség megőrzésének fontossága.

 

A XIX. század második fele és Markusovszky Lajos (1815–1893). A XIX. század második fele a magyar orvosi szaklapok, könyvek évtizedei.

 

Az orvosi folyóiratok sorát a Markusovszky Lajos által 1857-ben életre hívott Orvosi Hetilap. Az 1861-ben, Poór Imre (18231897) szerkesztésében kiadott Gyógyászat az orvostudományi tájékoztatás mellett tudatosan vállalta az orvosi érdekvédelem ügyének képviseletét, utolsó évfolyama 1944-ben jelent meg.

 

A Markusovszky Lajos alapította Orvosi Hetilap egyaránt szolgálta a hazai tudományos eredmények hivatalos ismertetését, valamint az orvostudomány legújabb felfedezéseinek magyar nyelvű bemutatását is. Ez a jelenleg is kiadásra kerülő szaklapok között a világ hatodik legrégebbi orvosi szakfolyóirata, olyan lapok előzik meg, mint a New England Journal of Medicine, a Lancet, a Wiener Medizinische Wochenschrift, Münchener Medizinische Wochenschrift, a Nederland Tijdschrift voor Geneskunde, s egyidős a British Medical Journal tudományos folyóirattal. A lapalapító Markusovszky Lajos csaknem haláláig volt főszerkesztője. Az Orvosi Hetilap hatásosan avatkozott be a magyar orvostudomány irányításába, a kor legkiválóbb orvosait, jeles tudósokat, odaadó hazafiakat állított sorba az elmaradott egészségügyi, oktatási viszonyok megszüntetésére. Amikor Markusovszky Lajos e lapot, a hazai orvostudomány szaklapját 1857-ben megalapította, forradalmi tettet hajtott végre. A hazai szakirodalomban a korábbi latin, illetve német nyelv helyett a magyar nyelvet honosította meg, hisz a Bugát Pál által alapított Orvosi Tár sajnos csak néhány évet élt meg, 1848-ban kiadása megszűnt. Hosszú időn át az Orvosi Hetilap jelentette a magyar orvostudomány egyetlen fórumát, és a későbbiekben is annak egyik legfőbb tényezője maradt. Nem véletlen, hogy az Orvosi Hetilap „magyar örökség”.

 

Markusovszky Lajosnak munkásságában szüksége volt lelkes szakembereket összekötő kapocsra, a nyilv&aacu