A MAGYAR ORVOSI NYELV CÍMŰ EGYETEMI TANTÁRGY VIZSGATÉTELEI

3. A szaknyelvek fogalma, a szaknyelvek jelentősége, különös tekintettel az orvosi szaknyelvre – az értelmiség felelőssége

 

A szaknyelvek fogalma, a szaknyelvek jelentősége, különös tekintettel az orvosi szaknyelvre – az értelmiség felelőssége

 

█ A SZAKNYELV FOGALMA

A szaknyelv valamely szak, szakterület kifejezéstana, fogalom- és szakszókincse, a szakmai kapcsolattartás eszköze. A szakfogalmakat s ezek kifejezéseit jellemzően a szakemberek alkotják, a szaknyelv ekként bizonyos mértékig művi nyelv. A szaknyelvek kifejezéstana rendszerint a jól körülhatárolt fogalmak, szakszavak mellett sajátos – nemritkán csak az adott szakot művelők által értett – kifejezéseket is magába foglal; ezt nevezzük szakzsargonnak (tolvajnyelvnek), a szakma sajátos nyelvhasználatának. A szaknyelv a szakma kialakulásával, fejlődésével jön létre, és ahogy a szakma, úgy a szaknyelv is folyamatosan változik, gyarapodik. A szaknyelv tükrözi az adott szakma eseményeit, a szaktevékenységet; vagyis a szakma tükre. Részszakmák kialakulásával a szaknyelv is rétegeződik.  

█ A SZAKNYELVEK JELENTŐSÉGE  

A szakmák művelésének alapfeltétele.  Minden szakma művelésének a feltétele a kiművelt szaknyelv. A tudományok, szakmák elvileg minden fejlett nyelven művelhetők, de a honiak alapvetően csak magyarul, alkalmas magyar szakszavakkal, magyar szakkifejezésekkel. Egyetlen szakma sem létezhet szaknyelve nélkül.  

Az egyéni és a társadalmi műveltség kútfője.  Szakmák szókincsének és fogalmainak általános ismerete a műveltség sarkalatos pontja. Saját szakmájában mindenki tanult, ám jártasság más szakmákban, már csak a művelt ember jellemzője (pl. valamely orvos, mérnök zenei műveltsége, történelmi ismeretei, irodalmi műveltsége, közgazdasági ismeretei, nyelvészeti műveltsége stb.). Minél inkább tájékozott valaki más szakmákban, szaknyelvekben, annál műveltebb. Ugyanez ez a gondolat az ún. társadalmi műveltségre is helytálló.    

Új ismeretek terjesztése, a társadalom felvilágosítása.  Felgyorsult világunk rohamosan növekvő, új tudásanyaga a szaknyelvekben fogalmazódik meg. Következésképpen az emberek tájékoztatása, az ismeretek terjesztése, a felvilágosítás (pl. egészségügyi) csak a szaknyelvekkel valósítható meg. A szaknyelv tehát az ismeretek terjesztésének, a társadalom tájékoztatásának eszköze is.   Az ismeretek továbbadására, megfelelő tájékoztatásra közismert, főleg magyarított szakszavak, szakfogalmak kellenek, az idegen, felemás szakkifejezések erre nem alkalmasak. Társadalmunk tájékoztatása és az erre alkalmas nyelv megteremtése az értelmiség feladata és felelőssége is. A hiányosan tájékoztatott társadalmak (nemzetek) óhatatlanul lemaradnak, háttérbe szorulnak.  

A köznyelv szókészletének egyik forrása. A szakszavaknak is van élete: átalakulhatnak, eltűnhetnek, és közszóvá is válhatnak, vagyis beépülnek a köznyelvbe, mintegy „táplálva” azt.  

a köznyelv/irodalmi nyelv és a szaknyelvek kapcsolata  

A köznyelv és a szaknyelv lényegileg különböző nyelvváltozatok, leginkább szókincsükben különböznek, nyelvtani szabályaik gyakorlatilag azonosak. A köznyelv az egész nyelvközösségé, a szaknyelvek szűkebb csoportnak, a szakmák művelőinek nyelve, teljességében csak ők használják. A két nyelvváltozat egymással viszonykapcsolatban van: átvesznek egymástól, főleg a köznyelv a szaknyelvektől, a szaknyelvek összességének szókincsét ugyanis a köznyelv szókészletének tíz-tizenötszörösére becsülik. A köznyelv nem újulhat meg a szaknyelvek megújulása nélkül; az újkori értelemben vett nyelvújítás tulajdonképpen – különösen manapság – a szaknyelvek fejlesztése, újjáteremtése.   

______________________________________________________________________________________

 

█ NYELVEK, SZAKNYELVEK ÉS VERSENYKÉPESSÉG (Forrás: Kiss Jenő  A magyar nyelv ügye és a Magyar Tudományos Akadémia. A magyar orvosi nyelv tankönyve.)

Alaptétel, hogy a nyelvek a szaknyelvekkel válnak teljessé. Szaknyelvek nélkül nincs magas teljesítőképességű, versenyképes nyelv. (Kisebbségi körülmények között az egyik súlyos nyelvi gond éppen az anyanyelvű szaknyelvi szókészlet részleges hiánya.)  Fölmerül a kérdés, vajon a globalizációs világban, az angol nyelv egyre kifejezettebb térhódítása, a tudomány nemzetközi nyelvévé válása idején milyen sors vár a kevésbé használt nyelvek szaknyelveire. Ebben az esetben is két lehetőség áll előttünk. Az egyik az, hogy átváltunk az angolra a tudományok művelésében oly módon, hogy lemondunk az anyanyelvi szakszókincs fejlesztéséről. Vannak ugyanis kutatók, akik a hatékony tudományművelést akadályozó tényezőnek tekintik az anyanyelvi elkülönüléseket, s akik az egyetemes tudomány még eredményesebb művelésének biztosítékát, lehetőségét az egyetemes tudományos nyelvben látják (ez ma az angol, amiként korábban – ha nem is globális értelemben – a latin volt). Ezen vélemények ismeretében kérdésként így fogalmazta meg közös gondunkat egy nyelvészünk: „Most úgy tűnik, a fordítottját éljük át annak, amit Apáczai annak idején. Azt tudniillik, hogy naggyá csak más nyelven válhat a nemzet, a sajátján már nem. De vajon így van ez?” (Péntek János 2004: 242).  Mások akként vélekednek, hogy célszerű úgy művelni a tudományokat, hogy a kutatók gondoskodnak az anyanyelvi tudományos nyelvek teljesítőképességének szinten tartásáról, illetőleg továbbfejlesztéséről (ez persze tudatos és rendszeres fejlesztést jelent). Az érvek és ellenérvek bemutatásának nincs itt tere, azt azonban érdemes megjegyeznünk, hogy az előbbi nézeten lévők figyelmen kívül hagyni látszanak azt, hogy ilyen körülmények között bizony megkérdőjeleződik az új tudományos ismeretek, fogalmak hatékony közvetítése a nem kétnyelvű széles tömegek és elsősorban éppen az iskoláskorúak számára. Márpedig, ha a társadalom felnövekvő egynyelvű része kirekesztődik a fogalmi befogadásnak, az új ismeretek elsajátításának leghatékonyabb, tudniillik anyanyelvi lehetőségéből, akkor az illető társadalom versenyképessége belátható időn belül csökkenni fog. Vannak kutatók, akik úgy vélik, hogy a magyar abba a nyelvi sávba kerül a némethez földrajzilag és kulturális tekintetben közelebb álló nyelvekkel (cseh, szlovák, horvát, szlovén, a balti nyelvek), „amely nagy gonddal fogja gyarapítani saját elemekből a terminológiáját” (Szépe 2001: 206). 1981-ben ezt írta Kontra Miklós: 

„Ma a kettős (nemzeti és angol) terminológiák korát éljük […], de biztosra vehető, hogy az angol nyelvnek e legújabb expanziója is a korábbiakhoz hasonló és azokkal lényegileg megegyező módon fogja megváltoztatni a magyar és más nyelvek szókészletét. Aligha kétséges, hogy orvosainknak, biológusainknak, a szerkesztők és lektorok táborának összefogása, közös akaraton nyugvó, megfontolt terminológiaszabályozó tevékenysége megelőzheti, illetve megszüntetheti […] a H. Schuchardt megfogalmazta veszélyt […]: »Terminological uncertanities have the same effect on research as fog on shipping«” (1981: 55). 

Hogy a jövő mit hoz, azt