A MAGYAR ORVOSI NYELV CÍMŰ EGYETEMI TANTÁRGY VIZSGATÉTELEI

1. A NYELV FOGALMA, SZERKEZETE, FELÉPÍTÉSE ÉS TERMÉSZETE

(Amit az orvosoknak is illik tudniuk a nyelvről.)

 

A nyelv fogalma. A nyelv, képletesen fogalmazva, a testet öltött emberi gondolat. Szórendszer és szóhasználat a gondolatok közlésére, környezetünk megismerésére és az egymás közötti kapcsolatokra. Megnyilvánulhat beszédben, írásban és jelbeszédben.

 

Tudományos meghatározása: A nyelv az ember megismerési felszereltségének részeként olyan sajátos emberi tudás, amely a nyelvhasználathoz szükséges elemkészlet és szabályrendszer együttes, szervesen összetartozó egésze. A nyelv rendszer és használat egysége, a kettő a valóságban nem választható el egymástól. A nyelv a megismerésnek (kogníciónak, fogalomjelölésnek), a közlésnek és a kapcsolatoknak a legjobb lehetőségét biztosítja az emberi közösségekben. „A” nyelv mint olyan nem, csupán elvonatkoztatásként létezik. Csak meghatározott, egyedi nyelvek vannak. Minden nyelv szerteágazó rendszer, s nyelvváltozatoknak az együttese.  (Kiss Jenő személyes közlés.)

           

É. Kiss Katalin (1) szerint: „A nyelv olyan rendkívül összetett, szigorú szabályok szerint működő rendszer, melynek szerkezete és működési törvényei rejtve maradnak a nyelvhasználó előtt”. Hozzáteszi, hogy ezt a törvényszerűséget még a nyelvet kutatók is csak közvetve vizsgálhatják, közvetlenül nem érzékelik, így nem csoda, hogy ha a járatlanok a nyelv egyes részének változásából, például az idegen szavak elszaporodásából, a nyelv egészének állapotára vonnak le téves következtetéseket.  

A nyelv szerkezete. A nyelv elemkészletből és szabályok rendszeréből tevődik össze, vagyis a szókészletéből és a szókészlet nyelvtani alkalmazását meghatározó szabályokból áll.  

• A szóalakok szóelemekből építkeznek, s a nyelvtani szabályok szerveződnek mondatokká, a mondatokat pedig szöveggé.

           • A szókészlet alkalmazásának szabályai a nyelvhasználati és a nyelvtani előírások.

• Az írott nyelv mesterséges szabályozása a helyesírás.

A nyelv felépítése. A nyelv a nyelvváltozatokból tevődik össze. „A nyelvváltozatok olyan, egymástól többé vagy kevésbé eltérő nyelvi rendszerek, amelyek együttesen teszik ki a nyelvet” (2). A három fő nyelvváltozat:

• a köznyelvi nyelvváltozatok (írott és beszélt köznyelv),

• a társadalmi nyelvváltozatok (réteg-, csoport- és szaknyelvek),

• a nyelvjárások (területi nyelvváltozatok).

A nyelv tehát a nyelvváltozatok összessége, s mint ilyennek, viszonylagos az egysége.

  ________________________________________________________________________________________________________

Köznyelv          A nemzeti nyelv nagyrészt egységes, elvileg mindenki számára érthető írott és beszélt nyelvváltozata (3), amelyet „területi és társadalmi korlátozottság nélkül használ(hat) mindenki a nyelvterület egészén” (2). 

                    Az írott köznyelvet szokás szabványnak (standardnak) is nevezni: ez a legkiműveltebb, szabályokban rögzített, az oktatás és a szépirodalom nyelvhasználati formája, a legtekintélyesebb, mintául szolgáló nyelvváltozat.

 Szaknyelv        A szaknyelv valamely szakma, szakterület, tudomány nyelvváltozata, amely azonban a köznyelvtől csak fogalom- és szakszókincsében tér el a köznyelvtől. A szakfogalmakat s ezek kifejezéseit jellemzően a szakemberek alkotják, a szaknyelv tehát zömében művi nyelv. A szaknyelvi fogalmak, kifejezések közül többet-kevesebbet csak az adott szakma művelői értenek. A szaknyelv a szakma kialakulásával, fejlődésével jön létre, és ahogy a szakma, úgy a szaknyelv is folyamatosan változik, gyarapodik. A szaknyelv tükrözi az adott szakma eseményeit, tevékenységé. A szakma és a nyelve egymást feltételezik, egyik sem létezhet a másik nélkül. Részszakmák kialakulásával a szaknyelv is rétegeződik. (l. még kiegészítés)

 Réteg- és csoportnyelvek  A nyelv társadalmilag (kedvtelés, időtöltés, életkor, sportolás, szórakozás stb. szerint) rétegeződő csoportjainak a sajátos nyelvhasználati formája, amely eltérő szó- és frazeológiakészletében különül el a többi nyelvváltozattóla (diáknyelv, sportnyelv, kártyázás, barkácsolás, bélyeggyűjtés stb.).

 Nyelvjárás             A nyelvjárás (tájnyelv, dialektus) „általános meghatározás   szerint egy adott nyelv azon változata, amely a (tájnyelv)    nyelvterületnek csupán egy részén használatos” (2). Teljes értékű nyelvváltozat: a nyelvjárást beszélők mindennapi életének minden nyelvi kifejezési szükségletét kielégíti, s megvannak mindazon feladatai (megismerés, közlés, kapcsolatartás), amelyek a köznyelvet is jellemzik. Fontos szerepe az önazonosság-jelölés a nyelvközösségen belül: a szűkebb közösséghez tartozás kifejezése, jelzése. A nyelvjárások szókészletének egy része azonos a köznyelvével, jóllehet kiejtésük jelentősen különbözhet, de attól eltérő szavai is vannak, és némileg a nyelvtanában is más lehet. A nyelvjárások, a beszédváltozatok színesítik, gyarapítják anyanyelvünket (tájszavak), s nemcsak a közösségek múltjának, művelődésének őrzői, hanem nemzeti műveltségünk lényeges emlékei is (4). A nyelvjárások korábban a magyarban is kizárólagos nyelvváltozatok voltak, a magyar köznyelv is nyelvjárásokból, nyelvjárások ötvöződésével alakult ki úgy, hogy alapja az északkeleti nyelvjárások voltak (Sárospatak, Debrecen). A magyar írott köznyelv kialakulása a reformáció után vett nagy lendületet, s a reformkorban jutott el a szabályozásig. 

                                A nyelvjárások a nyelvi egységesülés, a köznyelv hatására és lenézettségük (beleértve a nyelvjárási beszélők lenézettségét is), sokak helytelen megítélése miatt, visszaszorulóban vannak. Pedig a tájnyelveket ápolni és nem irtani kellene. Tapintatlanság és a műveletlenség jele a nyelvjárási beszélők és beszéd általánosító lenézése. A tájnyelvek használata nem helyteleníthető, még tájidegen környezetben sem, de bizonyos nyelvhasználati színtereken természetesen az igényes köznyelven célszerű írni és beszélni. A nyelvjárást beszélők voltaképpen kettős nyelvűek, hiszen ma már nyelvjárásuk mellett ismerik a köznyelvet is. A nyelvjárások a magyar nyelvközösségben szinte kizárólag beszélt nyelvváltozatok..

________________________________________________________________________________________________________

A nyelv természete. A nyelv egyetlen eleme sem állandó, szakadatlanul módosulhat, változhat. Befogad szavakat, de el is veszít. Minden szónak története van: valahonnan jött, valamikor keletkezett vagy alkották, majd változott, és újra átalakulhat, ámde el is halványulhat, eltűnhet. A nyelv bizonyos mértékig változik a szerkezeti (mondattani, alaktani és hangtani) rendszerében is, csakhogy ez a folyamat sokkal, de sokkal lassabb: évtizedeket, sőt emberöltőket is igénybe vehet. A nyelv bármely elemének változása maga után vonhatja más elemrendszereinek a módosulását.  

A szavak gyarapodásának két útja az idegen szavak átvétele és a belső szóalkotás.  

• Az idegen szavak átvétele nyelvi egymásra hatás következménye, amely viszont a kultúrák találkozásának kísérőjelensége (5). Az idegen szavak idegen kultúrát közvetítenek, s ez a nyelvben is nyomot hagyhat, különösen, ha egyszerre özönlenek a nyelvbe. Manapság inkább a szaknyelvi idegen (angol) kifejezések árasztanak el bennünket, a tudomány nemzetközi voltából adódóan. A nyelvünkbe már beépült idegen szavakat jövevényszavaknak nevezzük. Az idegen szavak beépülését hangtani, szerkezeti hasonlóságuk segíti, nyelvidegen – a magyartól eltérő hangtani szerkezetű – szavakat jóval ritkábban fogadtunk, fogadunk be, illetőleg a befogadás feltétele a szó bizonyos hangalaki változása kell, hogy legyen. A képzett szavakat az anyanyelvet beszélők könnyebben felfogják („világos szavak”), szemben az idegen, ún. „homályos” szavakkal.  

• A belső szóalkotásmódok közös jellemzője, hogy a nyelvben már meglévő elemek felhasználásával hozunk létre új szóegyedeket. A szóalkotási műveletek a beszélőközösségben magától, természetes módon és folyamatosan mennek végbe. Tudatossá és mesterségessé a magyar nyelv történetében a nyelvújítás időszakában, a XVIII–XIX. század fordulóján váltak ezek a folyamatok, amikor is a magyar nyelvközösség eljutott abba a szakaszba, amelyben tudatos szándékkal kívánta fejleszteni, a nyugati nyelvekkel azonos teljesítőképességűvé tenni a magyar nyelvet. 

Az idegen szavak és a belső szóalkotásmódok viszonyára nézve megfontolandók Kiss Jenő szavai: „Igen, vegyünk át szükség esetén szavakat más nyelvekből is […], de ahol célravezető, törekedjünk saját nyelvi elemekből építkezni” (5). 

A nyelvi norma. Adott közösségbeli nyelv közmegegyezésen alapuló, a szabványos nyelvekben a helyesírási szabályzatban, a köznyelvi nyelvtanokban és az értelmező szótárakban rögzített nyelvhasználati szabályainak összessége.    

Kontra Miklós (6) ekként fogalmaz: „A standard magyar az a dialektus, amelyet az írott szövegekben többnyire használnak, amelyet a művelt magyar beszélők beszélnek, és amelyet a magyarul tanuló idegen ajkúaknak tanítanak. E változat szókincsét és nyelvtanát szótárakban, illetve nyelvtanokban kodifikálják. Vagyis ez a kodifikált norma.”

A nyelvcsaládok. Közös ősi nyelvből kifejlődött nyelvek összessége. Az ősi alapnyelvet a proto- előtaggal szokták jelölni (protoindoeurópai nyelv), a belőle származó önálló nyelvek a rokonnyelvek. Ezeket a nyelvtudomány módszereivel kimutatható hasonlóságok, megfelelések jellemeznek. Az ősi nyelvek általában kihaltak.

Az európai népek nyelvei, néhány, például a magyar, a finn, az észt kivételével, az ún. indoeurópai vagy más néven indogermán nyelvcsaládhoz tartoznak. Ez az egyik legkiterjedtebb nyelvcsalád, a világ minden részén fellelhető, Európa és Dél-Ázsia ősi nyelve, amely a gyarmatosítással szóródott szét. Az indogermán kifejezés a két végpontot (India és Európa) jelöli. Ide tartoznak: az indiai és az iráni népek nyelvei, a görög nyelvek, az itáliai (latin és más holt nyelvek) és az ún. újlatin nyelvek (francia, spanyol, katalán, portugál, román stb.), továbbá a kelta ág (skót, ír, walesi stb.), a germán ág (német nyelvek, angol stb.), valamint a balti és szláv nyelvek is (7). Az indoeurópai nyelvcsalád ősnyelve nem ismert, nyelvi jellegzetességeit a szakemberek következtetésekkel igyekeztek körvonalazni (protoindoeurópai nyelv; Kr. e. 3000 körül). Az indoeurópai nyelvcsalád sok ezer éves, és népcsoportok (pl. gallok, kelták) közvetítésével terjedt el Európában. A mai európai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád viszonylag későn kialakult tagjai, múltjuk inkább csak évszázadokban, semmint évezredekben mérhető. (9) 

A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja. Az ősi nyelvet mintegy 7000 évvel ezelőtt beszélték. A nyelvészek két ágat: a finnugor és szamojéd (északi, déli szamojéd nyelvek) ágat különböztetik meg. A finnugor nyelvcsaládot is két részre: a finn-permi és az ugor nyelvekre osztják, a magyart az utóbbiból származtatják, amelynek másik csoportját az obi-ugor nyelvek (vogul [manysi], osztják [hanti]) alkotják. A nyelvrokonság azonban nem jelent automatikusan antropológiai rokonságot is. Sokan e kettőt összekeverik. Egyesek föltehetőleg emiatt támadják hevesen de alaptalanul a magyar nyelv finnugor rokonságát. A magyar nyelv hozzávetőlegesen 3 000 éves, s mint ilyen, kétszer idősebb, mint például a német, s eddigi élete hosszabb, mint ameddig a latin élt.

Számos egyéb nyelvcsalád létezik még (kaukázusi, paleoszibériai, altaji, dravida, ausztroázsiai, thai, sino-tibeti, kínai nyelvek, Afrika nyelvei, ausztronéz, pápua nyelvek, Amerika indián nyelvei, Ausztrália bennszülött nyelvei) (9).